"Meghívás"
Lepakoltam az előszobába a cuccaimat és a kanapéra vetettem magam. Mivel nem rég kaptam állást az egyik újságcégnél, ezért most kaptam először szabadságot. Nem mintha annyi sok dolgom lenne a cégnél, de most jól esik egy szabadnap.
Fogtam a távirányítót és bekapcsoltam a Tv-t.
Kapcsolgattam, de semmi érdekfeszítő nem volt, így felkeltem és a konyhába sétáltam. Gondoltam, ha már a Tv-ben nincs semmi, akkor sütök valamit.
Szént néztem, mit is tudnék sütni. A döntésem egy kis meggyes muffinra esett. Előpakoltam a hozzávalókat és belekezdtem.
***
Az utolsó adagot raktam be a sütőbe, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Gyorsan becsuktam a sütő ajtaját és csupa csokiban és maszatosan kinyitottam az ajtót, ezzel összekrémezve a kilincset. Az ajtóban a kávézóban megismert 5 fiú egyike állt. Azt hiszem Liam.
- Öhmm...szia. -szólaltam meg pár perc csodálkozás után. Miért van itt? És egyáltalán honnan tudja, hol lakom?
- Helo. -köszönt és átlépte az ajtó küszöbét.
Kicsit hitetlenkedve néztem utána, aztán gyorsan bezártam az ajtót.
Csak néztem, ahogy ez az "idegen" srác, nemes egyszerűséggel járkál a nappaliban és nézegeti a családi képeket.
- Ez te vagy? -emeli fel az egyik képet amin én vagyok.
A képen azt hiszem 4 éves lehettem és apával voltunk az állatkertben. A képen én vagyok, apa és egy zsiráf akit etetni próbáltunk, de az folyton elfordult.
- Igen. -halkan feleltem.
- Ő pedig az apukád? -kérdezett tovább.
Nem szeretek apáról beszélni, mert olyankor előjönnek az emlékek és akkor eltörik az a bizonyos mécses.
- Igen Ő, és igen, az egy zsiráf és igen, az állatkertben készült még jó régen, de megtudhatnám, mit keresel itt és honnan tudod, hogy itt lakom? -emeltem fel egy kicsit a hangom amitől magam is meglepődtem.
- Az az én dolgom. -vonta meg a vállát és elém sétált.
Nem akartam kimutatni, hogy a fiú maga megijeszt, de mikor közeledett én úgy hátráltam. Mikor a hátam a falnak ütközött Liam nem jött tovább. Arca, csak pár centire volt az enyémtől.
-Csúnyán ott hagytál minket a kávézóban.
-N-nekem dolgom volt.
-Persze.-nevette fel és eltávolodott tőlem. Leült a kanapéra és rám pillantott. -Szóval Amalia. Mit dolgozol?
- Egy újságcégnél dolgozom. -feleltem halkan, földreszegezett tekintettel.
- Én személyi edző vagyok. -árulta el ő is foglalkozását.
Nem feleltem semmit. Mit is tudnék? Amúgy sem szeretnék vele bármiről is társalogni.
- Nem vagy valami beszédes kedvedben Amalia. -egyenesedett ki a kanapén. -Ülj le mellém. -paskolta meg a mellette lévő helyet.
Még jó, hogy megengedi, a házamban...
Lassan leültem, minél messzebb tőle, de ő szemtelen mosollyal arcán szorosan mellém ült. Combunk és karunk összeért.
Közel hajolt fülemhez és belesuttogott.
- A fiúkkal szeretnénk, ha ma este eljönnél hozzánk bulizni.
- N-nem...-suttogtam alig hallhatóan.
- Ó, dehogynem!-felállt, majd az ajtóhoz sétált. Mielőtt még távozott volna, az ajtóból kacsintott egyet, majd végleg távozott.
Döbbenten meredtem magam elé, tele kérdésekkel.
Még mindig nem tudom, honnan tudja a címem. Vajon miket tud még? És, ha meghívtak a bulijukba, Liam nem mondta az időt és címet, akkor valószínűleg újra találkozok még velük...
Megráztam a fejem és visszamentem a konyhába megnézni a muffint.
